H. Fekete Péter

 A Városi Múzeum, később Hajdúsági Múzeum alapítója, igazgatója és számos helytörténeti munka szerzője, publikációi jeles szakmai lapokban és könyv formulában is megjelentek.  Aktívan vett részt a város közéletében, számos civil szervezet létrehozásában és működtetésében vállalt szerepet. Helyi újságot indított el, amelynek szerkesztője lett, nevéhez fűződik az első Hajdúhét megszervezése és a város új utcaneveinek összeállítása.  Pedagógusként is kiemelkedő munkát végzett, iskolaigazgatóként sok újítást vezetett be, a kor legmodernebb oktatási módszereit alkalmazta, a diákok számára tanórákon kívüli foglalkozásokat is szervezett. Több országos jelentőségű tanügyi bizottságnak volt tagja és vezetője, az oktatással kapcsolatos dokumentációk kidolgozója, emellett a Református Egyházkerületben is kiemelkedő munkát végzett. Politikai szerepvállalása során a trianoni békediktátum revidálásának elkötelezett híve, aki elvei mellett mindvégig kitartott politikusként és pedagógusként egyaránt. Munkásságát nyugdíjba vonulását követően is folytatta, mindaddig amig a kommunista diktatúra teljesen el nem lehetetlenítette.  H Fekete Péterről Hajdúböszörményben utcát neveztek el, emlékét méltán őrzi az utókor.

H. Fekete Péter (1880-1966) december 26-án született Hajdúszoboszlón. Magát az egykori szoboszlói hajdúkapitány, Ha­lasi Fekete Péter leszár­mazottjának tartotta, ezért egész életében következetesen használta nevében a „Halasi” előnév „H” betűjét.

Iskoláit Hajdúszoboszlón, Debrecenben és Budapesten végezte. A budai Pedagógiumban szerzett is­kolai tanári oklevelet és 1907-ben Nagyváradon kezdett el tanítani az ottani Községi Polgári Fiúis­kolában. 1912-ben Nagyszalontára került a Községi Polgári Leányiskolába igazgatónak. Nagyszalontáról 1922-ben távozott és két évig Gyulán volt igazgatóhelyettes a Társulati Polgári Fiúiskolában.

1924-ben Gyuláról Hajdúböszörménybe költözött és a Hajdúböszörmé­nyi Református Polgári Leányiskola igazgatói tisztét töltötte be egészen 1943-ban bekövetkezett nyugállományba vonulásáig.

Az ifjúság nevelését nem csak tudományos értelemben tartotta fontosnak. 1924-től tagja volt a Ma­gyar Vöröskereszt Egylet helyi választmányának, valamint a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt helyi megbízottja, majd nevelőtanára is volt éveken át. Az általa szerkesztett leányiskolai értesítőből kide­rül, hogy a gyermekek szabadidejének hasznos eltöltése céljából elősegítette és bátorította különbö­ző ifjúsági szervezetek, önképzőkörök működését az iskolában. Komoly hangsúlyt fektetett a sport­ra, igazgatósága alatt a különböző megyei és országos sportversenyeken szép eredményeket értek el a tanulók.

Diákjai sikeresebb továbbtanulása céljából 1938-ban továbbképző tanfolyamot szervezett az iskola keretein belül. A legmodernebb elvek szerint alakította az iskola oktatási rendszerét, számos újítást vezetett be, mint a filmvetítő szoba vagy a tanulást segítő szemléltetőeszközök beszerzése, iskolai éremgyűjtemény létrehozását kezdeményezte, amelynek alapjait saját gyűjteményéből adományozta az iskolának.

Oktató, népművelő munkáját már az 1924-es ideköltözésétől az iskolán kívül is folytatta. 1927-től, amikor a Közművelődési Egyesület választmányának tagjává választották, számos ismeretter­jesztő előadást szervezett és tartott az egyesület téli alkalmai keretében.

A helyi református leányiskola igazgatójaként fontos szerepe volt a haj­dúböszörményi egyházi életben is. Nyugdíjazásáig nem csak tagja, de jegyzője és gondnoka is volt az iskola igazgatótanácsának. 1935-ben az ő szorgalmazására indított Bocskai Népe címen újságot a helyi református gyülekezet, melynek szerkesztője és felelős kiadója lett.

Az ő javaslatára vette fel 1931-ben a polgári leányiskola a hajdúböszörményi születésű Baltazár Dezső püspök nevét.

Mindezek mellett lelkesen részt vett Hajdúböszörmény két világháború közötti pezsgő civil életé­ben. 1927-től 1937-ig szerkesztette és részben írta a Hajdúböszörmény és vidéke című helyi lapot, valamint több civil egyesületnek is tagja és vezetője lett, mint a Fazekas Gábor-Iparos Olvasókör, a Hajdúböszörményi Sakk-kör, vagy a sikeres szereplései révén országos hírnévre szert tett Törekvés Dalkör, a Polgári Lövészegylet, a Polgári Kaszinó, a Vörös Kereszt Egylet vagy a hajdúbö­szörményi Önkéntes Tűzoltó és Mentőegyesület.

Már 1924-ben szorgalmazta a városvezetésnél egy helytörténeti gyűjtemény létrehozását, melyre még ebben az évben képviselőtestületi határozat született. H. Fekete lelkesen megkezdte a leendő Városi Múzeum anyagának gyűjtését és töretlen elszántsággal kijárta a városvezetésnél, hogy 1928-ban állandó helyiséget (az egykori Hajdúkerületi Székházban) és éves költségvetést szavazzanak meg a múzeumnak, melynek igazgatója volt kisebb megszakítással 1957. április 30-ig. Azt a célt tűzte maga elé, hogy a Városi Múzeum ne csupán Hajdúböszörmény, de az egész Hajdúság kulturális értékeinek megőrzőjévé váljon és ezt az elvet vezetősége egész ideje alatt meg­tartotta. Lelkes revizionista, egyik legismertebb munkája Hajdúböszörmény utcaneveiről készült összeállítás 1929-ből, amikor egy önkormányzati bizottság tagjaként megbízták a város új utcanevei­nek összeállításával. Ezen munkája máig hatóan rajta hagyta nyomát Hajdúböszörményen.

Hajdúböszörmény közéletében betöltött szerepének következményeként 1936-tól a helyi képvise­lő-testület állandó választmányának is tagja, megbízatásában pedig egyben a szegényügyi bi­zottság munkájában is részt vesz. 1939-től az önkormányzat Népművelő Bizottságának elnöke.

Döntő szerepe volt az 1937-es Hajdúhét létrehozásában, melynek szervezésében és lebonyolításában is jelentős szerepet vállalt.

H Fekete Péter nem csak lelkes patrióta volt, hanem mélyen hívő református keresztyén tanító is. Pedagógusként olyan országos jelentőségű szervezeteknek volt tagja és vezetője, mint a Tiszavidéki Polgári Iskolai Tanári Kör, melynek elnöki tisztét is betöltötte, illetve az Országos Re­formátus Tanáregyesület Polgári Iskolai Szakosztálya, melynek szintén elnöke lett 1928-ban. 1931-től az Országos Polgári Iskolai Tanáregyesület igazgató tanácsának tagja, majd a szervezet alelnöke.

Konzervatív felfogású református keresztyén tanítóként és egyben nagy szakmai gyakorlattal ren­delkező polgári iskolai igazgatóként őt kérték fel a polgári iskolák számára készülő Értesítő és Rendtartási Könyv összeállítására, valamint ő szerkesztette a Református polgári iskolák Ellenőrző Könyvét és az Ellenőrző Értesítő Könyvet is. Több előadást tartott az Országos Református Tanár­egyesület éves gyűlésein az iskoláztatás reformjáról, a bevezetendő új módszerekről. 1929-ben az éves gyűlést az ő kezdeményezésére Hajdúböszörményben tartotta az egyesület.

A Magyar Református Egyházban elsősorban az oktatás terén igen komoly érdemeket szerzett, melynek elismeréseként több mint 10 éven át tagja a Református Egyházkerület Tanügyi Bizottság­nak, ezen tiszténél fogva az Alsószabolcs-Hajdúvidéki Református Egyházmegye tagja is, valamint 1937-től a Magyarországi Református Egyház egyetemes tanügyi bizottságának polgári iskolai szakelőadója a II. világháború végéig. Karrierje csúcsán, 1939-ben az Alsószabolcs-Hajdúvidéki Református Egyházmegye egyháztanácsának előkészítő és gazdasági bizottsági tagja.

1929-ben figyelme a politikai élet felé fordul, 1930-ban a Keresztyén, Kisgazda, Földmíves és Pol­gári Párt helyettes elnöke, majd 1936-ban már a Gömbös Gyula által vezetett Nemzeti Egység Párt­jának alelnöke, művelődési osztályának pedig elnöke lesz. Amikor 1939-ben a párt nevet változtat Magyar Élet Pártjára a hajdúböszörményi szervezet társelnöke lett. A párt tevékenységét a korszak vezető politikusainak, Bárdossy Lászlónak, Kállay Miklósnak, Teleki Pálnak a neve fémjelzi, mely tükrözi H. Fekete hitét abban, hogy az önálló, nemzeti Magyarországnak elégtételt kell vennie a Tria­nonban elkövetett bűnökért és határait minden áron vissza kell állítania, akár nemzetközi segít­séggel, akár önerőből. Ezért pedig minden becsületes magyar embernek legjobb tudása szerint kell dolgoznia, hogy nemzet felemelkedhessen és a rajta elkövetett sérelemért elégtételt vehessen. Ezt az elvet mind pedagógusként, mind közéleti szereplőként végig szem előtt tartotta és hir­dette.

Ő maga szabadidejét különböző hobbiknak szentelte, melyekben szintén komoly eredményeket tu­dott felmutatni. Éremgyűjtőként már egészen korán tagja lett a Magyar Numizmatikai Társulatnak, de 1926-tól a Magyar Néprajzi társaságnak és a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak is tagja és folyamatosan írásai jelennek meg az Ethnographia és a Magyar nyelvőr című folyóiratokban. Tíz éven át külső munkatársa volt a Magyar Királyi Hadtörténeti Múzeumnak.

Magyarország azonban a vesztes oldalon került ki a második világháborúból és az 1948 utáni kom­munista hatalmi berendezkedés mindezt teljességgel a két világháború közötti politikai és szellemi elit számlájára írta. H. Fekete az 1930-as évekbeli aktív politikai szerepvállalása innentől bűnként került fel a képzeletbeli rovásfára, amit nem enyhített az sem, hogy H. Fekete jelleméből fakadóan egysze­rűen nem tudta megtagadni elveit. Bár polgári leányiskolai igazgatóként 1943-ban nyugdíjba ment, továbbra is ő vezette a Városi Múzeumot. A Rákosi-féle politikai érában azonban nemkívánatos elemmé vált, ezért 1952. január 1-jével eltávolították a múzeum éléről.

A tudományos munkát tovább folytatta, írásai jelentek meg országos periodikákban, valamint ekkor tárta fel a középkori Vid falu templomát, melyről cikket is írt. Azonban ezeket az írásokat – talán politikai okokból – nem hozták le a vezető tudományos periodikák. A vidi ásatásról szóló írását csak 1959-ben közölte le az Archeológiai Értesítő. Tudományos pályafutása záróakkordjaként a Szejdi-járás gyászos évfordulójára jelent meg utolsó műve Hajdúböszörményben 1960-ban „Hajdúszobosz­ló és a Hajdúság pusztulása 1660-ban” címmel.

Társadalmi, majd tudományos elszigetelődése egyre zárkózottabbá és csalódottabbá tette. Az 1956-os forradalom leverése után 1957-ben visszahívták a múzeum élére, de csak 1960. február 16-ig tölt­hette be az igazgatói tisztet. Ekkor ismét elmozdították, ezúttal végleg.

Ez az újabb félreállítás már az ő rendíthetetlen kitartását is kikezdte: 1963-ban csalódottan elköltözött Hajdú­böszörményből. Először Nagykőrösre ment, távoli rokonaihoz, de utolsó éveit Cegléden, idegen környezetben töltötte és ott érte a halál is 1966. április 28-án.

Ezzel kapcsolatosan is olyan akkurátus pontossággal rendezett, mint ahogyan életében min­den más dologgal tette. Nem csak végrendeletet írt, de saját gyászjelentését is kinyomtatta kihagyva a dátumoknak a megfelelő helyeket. Végrendelete értelmében holttestét Hajdúböszörményben, a Keleti temetőben helyezték örök nyugalomra az előre elkészített sírkő alá 1966. május 1-jén.