Hajdúböszörményi csengők

A hajdúvárosokban és környékbeli falvakban pedig elsősorban azoknál a házaknál, ahol hajdan lovas fogatot tartottak vagy tartanak ma is a gazdák. A szép hangú csengőket nagy becsben tartják, nem szívesen válnak meg tőlük. A tiszántúli állattartó gazdák és a pásztorok körében nagy becsben voltak a hajdúböszörményi csengőöntő műhelyekből kikerülő ún. „böszörményi csengők". A legkorábbi ismert, évszámmal ellátott csengő 1816-ból való, az utolsó mester Tisza Nagy Imre az 1940-es évekig dolgozott Hajdúböszörményben. A közel másfél száz év alatt a böszörményi csengők megőrizték a templomi harangok alakjára, arányaira emlékeztető formájukat, s finom vonalvezetésű, gránátalmás díszítményük alapmotívumát.

A környékbeli pásztorok összehangolt csengőkészlettel szerelték fel az őrzött nyájat, a gazdák pedig előszeretettel akasztottak böszörményi csengőket a díszes lószerszámokra.A böszörményi csengők „vállán” két, koszorú, vagy borda van, némelyiken a koszorúkat ferde vonalak kötik össze. Ekkor ezt a csengőt ráncos vagy rácsos csengőnek is nevezik. Oldala nem egyenes, hanem a „szája” felé 3—4 „rámával" kiszélesedik, így alakítva ki a harangformát. A böszörményi csengők formája és az oldalán lévő motívum az évszázadok alatt sem változott.