Búcsú és távlat - Szabó Miklós fényképei a parasztvilágról

A böszörményi tanyavilág fontos inspirációs forrásként szolgált számos helyi alkotónak, művésznek egykor. Kapusi Imre, aki tanítóként, televíziós szerkesztőként tett szert országos hírnévre a Hajdúsági tanyák című művének bevezetőjében említi, hogy Székelyhídi Ágoston íróval, és Bíró Ferenc festőművésszel járta be ezeket a tanyákat. A táj, az ott élők élete megihlette Szabó Miklós városi fotóst is. Hol Bencsik János múzeumigazgatóval, hol Lázár Imrével közös riportokon, vagy akár Oláh Imre független filmessel közösen dokumentálták múltunk maradványait.

Székelyhidi Ágoston így ír róla 1976-ben:
Igaz lehet-e az állítás, mely először annyira fordítottnak tetszik, hogy a mű teremti alkotóját? Ez a tárlat, ez a pálya mellette érvel.
Szabó Miklós tizenöt éve fényképezi a hajdúböszörményi házakat, embereket, földeket, eseményeket. Megbízásból dolgozik. A városi tanács, a művelődési központ, a helyi újság munkatársaként. Feladata és mércéje a tárgyi hitelesség, a szolid minőség, a gyorsaság. Ezer és ezer kép került ki eddig a keze alól. Ezer és ezer részlete az egészében oly sajátos hajdúsági világnak. Most már tudjuk, hogy épp ez volt Szabó Miklós iskolája; az a próba, amely elé a részletek állították. Vonásról vonásra kényszerült megközelíteni, megfigyelni, ábrázolni a valóságot. Aztán az ilyenformán megismert és mintegy fölleltározott mozzanatok fokozatosan vezették el az egészhez. A buroktól a magig. A tárgyi hűségtől az általánosabb igazságig.
Hozzánőtt szülővárosa két irányban, két úton egyengette ezt a mind mélyebbre hatoló megismerést. A paraszti, falusias környezet elmúlását, illetve az ipari, városias környezet kibontakozását kínálta élménynek és látványnak. Annak rendje szerint: a teljesedés fokát előbb az elmúlás érte el. A nem tíz, nem száz, hanem ezer évvel mérendő parasztvilág. Csakhogy ez egyszerre volt a megpróbáló és gazdag természet, a kizsigerelő és fenntartó munka, a rideg és érlelő emberi létezés szakasza. Bomlását, múlását lehetetlen pusztán a sírba eresztés komor és gyakorlatias mozdulataival elintézni. Többet és mást igényel. Olyan búcsút, amely együtt jár a történelmi távlatok és igazságok megmutatásával.
Ezt a búcsúztató tisztességet és ezt a józan távlatot sikerült belefoglalni e kiállítás fényképeibe: így váltak a házak, a tárgyak, a szerszámok, az arcok, a mozdulatok önnön befejezett történelmi pályafutásuk bizonyítékaivá és emlékeivé. Mi módon? A kiemelés, a kapcsolatteremtés, az ellentétbe állítás egyszerű, ám annál világosabb és nyomatékosabb eszközei révén. Ennek a mérlegelésnek és törekvésnek nyomán kerültek a sorozatba azok a régi fajtájú parasztházak, amelyek fehéren tiszta falúak, emberméretűek, minden ízükben az emberi kéz nyomát hordozzák, de roskatagok, széthullóak, élettelenek is már. Két ellentétes minőséget tartalmaznak. Az érzelmi vonzást és a gondolati elidegenítést. Maguk jelzik és indokolják, hogy kifelé tartanak, kifelé kell tartaniuk az életből, a történelemből. Hasonló módon jelenik meg többek között a borona, az eke, a henger is. Csupa kézzel megmunkált, célszerű, egyszerű eszközként, amely azonban már hiányos is, törött is; mozdulatlanságában rendeltetését be nem töltheti; amelyet elkerülhetetlenül betemet, eltemet a gaz és a föld. Hajdani épsége, életessége csupán itt-ott sejlik át az enyésző, elcsúnyult, széjjelmállott egészen.
Legközvetlenebbül azok a képek beszélnek, amelyek a ráncos, öreg fáradt arcokat és kezeket örökítik meg. Itt szinte érzékelhetően küzd egymással az azonosulást és az idegenkedést ébresztő belső minőség. Ezek a vonások az elemi anyagi világgal való állandó együttélés nyomait hordozzák: a földét, a szélét, a napét, a tűzét, a fagyét. Azokat a jegyeket, amelyeket a szakadatlan és nehéz munka és meghódítás vésett rájuk. Egyszersmind magukra öltik a nyerseség, a szögletesség, az elformátlanodás. a kezdetlegesség megannyi vaskos jelét is. Vagyis: az ember ama állapotát fejezik ki, amikor beletöretett a külső kényszerekbe, amikor saját jó lehetőségeit alig érvényesíthette. Amikor ő alakult, nem ő alakított. Bár ez erőt, nagyságot és bizonyos szépséget is sugároz, a kiszolgáltatottságból, az alávetettségből, az emberi szabadság hiányából fakad. Ezért önmaga meghaladását kívánja és sürgeti. Annak az állapotnak a kivívását és elérését, amelyben az ember már ura, mintsem rabja világának. És innen, ebből nőnek ki belső és külső arculatának vonásai.
Természetesen mindezt csakis a részletek rendkívüli gazdagsága és konkrétsága, egyúttal az arányok, a kapcsolatok, a viszonyok határozott kifejezése közvetítheti. Éppen ezek szerencsés ötvözésében áll Szabó Miklós ábrázolóerejének eredetisége és értéke.

A kiállítás megtekinthető 2024. december 20-ig a Hajdúsági Múzeumban (Hajdúböszörmény, Kossuth Lajos u. 1. sz.) hétfő és vasárnap kivételével 10 és 16 óra között.

A kiállítás létrejöttét Hajdúböszörmény Város Önkormányzata támogatta.
https://szabomikloshajduboszormeny.hu
www.hajdusagimuzeum.hu